Bevezető

Hol leszünk mi akkor?

(Módos Jóska 2020 évi gondolatai…. megjegyzés honlap szerkesztő)

Szalay Lacinak kiváló ütemérzéke van. Krisztus után a 2020-dik esztendőnek október havában megrendezi a 30. jubileumi (vagy legalábbis kerek évfordulós) Geotechnikai Konferenciát. Tehát, még az előtt, hogy vírusos járvány miatt kihalna az emberiség. Bár, tévedhetek, mert e sorokat folyó év augusztusának végén rovom, megeshet, hogy másfél hónap múltán már nem lesz, aki olvassa. De azért folytatom, mint örök optimista. (Meg az előleget már felvettem.) Lehetetlen hosszú távra, például két hónapra előre tervezni. Ebben a bizonytalan helyzetben hogyan is lehetne ilyen messzire látni a jövőbe? Hiszen e pillanatban még azt sem tudom, hogy ennek a mondatnak a végén pont lesz, vagy kérdőjel.? Felkiáltójel biztosan nem, mert az a billentyű beragadt a gépemen.

Koronavírus. Becézve: Covid-19. (Van, aki ezt úgy értelmezi, a magyar nyelv sajátossága miatt, hogy a tiéd, és 19 éves. Ha autó lenne, akkor nagyon öreg. Ha csaj lenne, akkor korban megfelelő, de nyilván foglalt.) Csak hát, itt halálos vírusról van szó, és a (mondott) korához képest nagyon fiatal. Na, ez aztán feltette az i-re a konzekvenciát. Sokan hisznek az összeesküvés-elméletben, azt vallják, a vírust egy számítógépes mogul találta ki, szórta szét a világban, hogy ezzel is pénzt keressen. Ez olyan nagy butaság, hogy tiszta időben szabad szemmel is látható a Nemzetközi Űrállomásról. Nem így terjedt. Az igazság az, hogy a vírus állatról emberre terjedt. És láthatóan emberről is terjed állatra, amennyiben elfogadjuk, hogy Ezésez, bár emberszabású öltönyben jár, de hát egy állat.

Tessék, itt lesz most ez a konferencia. (Illetve, itt van, ha jól alakultak a dolgok.) Hibrid konferencia várható. Online azoknak, akik jól látnak, tudnak írni-olvasni. Személyes megjelenés azoknak, akik… khm… kedvelik a helyben főzött kávét. (Ebből kimásztam, de legyen inkább új bekezdés.)

Bezzeg a mi időnkben (na, most volna jó a felkiáltójel), a múlt század második felében. Nem tombolt halálos vírus, az emberiség egyre csak fejlődött, már olyan fejlettségi szintet ért el, hogy embert küldött a Holdra. Emellett a másik legnagyobb technikai vívmánya volt a csókálló rúzs. A volt menyasszonyom is azt használta, az a rúzs nem is terjedt ajakról ajakra. (A pofacsontomra, a homlokomra, a fülemre, a nyakamra, az inggalléromra jutott bőven, de azokra a helyekre nem volt érvényes a jótállás, pláne, bizonyos vérmérséklet fölött.) Most meg mit látok? Ül a ligeti padon a fiú meg a lány, mindkettőn háromrétegű csókálló szájmaszk, a fiún gumikesztyű, úgy simogatja a lány térdét és a fölötte lévő rugalmas szakaszt. A lányon is gumikesztyű, úgy tartja egyik kezében a másikat. Ekképpen védekeznek. Hát, ebből így nem lesz túlnépesedés, az biztos.

És hová jut a szakma? Mi lesz a mérnökökkel, geotechnikusokkal? Karantén? Kantin? (Na, van jó minden rosszban.) Nem panasz, tény, köreinkben soha sem fonták tejfölből a kerítést. Mit tesz ilyenkor a geotechnikusok védőszentje, Szent Borbála? Önkéntes keszonba vonult, onnan hallgat nagyokat. Vajon lát-e minket a magasságos webkamerájával? Értekezik-e többi szentekkel? Írtam is neki egy levelet: (Mindjárt folytatom, csak előbb bicskával – az is kinyílt a zsebemben – kifeszegetem a beszorult felkiáltójeles gombot, szükség lesz rá, azt hiszem.)

Igen Tisztelt, Kedves, Drága Szent Borbála!

Kedves Bori!

Borcsa!

Lassan ebek harmincadjára kerül a Csák Máté szalmája, ráadásul kifelé áll a rúdja. Ég a ház! Helyi forrásból fakadó vízzel kellene oltani, te meg az Adriai-tengerről akarsz vizet hozni, zárt határokon át? Nem elég, hogy a geodéziai mérésekhez elhoztuk azt a tengerszintet, mint kiindulási magasságot? (Egyáltalán, fizetünk mi azért? Meg hát.) A huszonötödik órában vagyunk, helyi idő szerint fél tíz múlt hat perccel, ami már így is huszonegy perccel több, mintha negyed tíz lenne. PM. Mi lesz így velünk? Kérdezem. A szentségét neki! Javítom: Kérdezem őszentségét, a tengerszintre átszámított legnagyobb tisztelettel. Tudna-e valamit intézni? Sorsok jobbra fordításának témakörében.

Munka kellene. Meg kenyér. Cirkusz már nem, köszi, ennyi bőven elég. Pláne így, hogy az előadásra el sem kell menni, házhoz jön. Borcsa, úgy látom, nem jól hajlanak a végtagjaid. A lábad, amivel rúgni lehet, kifelé-befelé. A kezed, amivel adni kéne, csak magad felé. A társszakmák közül tudod, kik vannak legjobban megijedve? Az alagútépítők. Mert ők elsőként látják az alagút végén a szakadékot. Nekünk meg az országmoziban egy másik alagútról vetítenek, örüljünk a fénynek. Mintha nem tudnánk, hogy mögötte ott jön a vonat.

Áh, lehet, hogy nem is veled kellene beszélnem, hanem a főnököddel. Még majd úgy járok, mint az egyszeri vándor, akinek már ereje fogytán, tikkadtan elért a híres „Szent György és a sárkány” fogadóhoz. Bezörgetett. Egy borzas nő nyitott ajtót.

  • Mit akar? – kérdezte mérgesen.
  • Elnézést, egy szomjúhozó szegény vándor vagyok, kaphatnék egy csupor vizet?”
  • Nincs! – vágta be az ajtót a nő.

A vándor elgondolkodott, a legközelebbi fogadó legalább háromórányi járásra van innen, addigra szomjan vész. Megint zörgetett, illedelmesen. Ugyanaz a nő nyitott ajtót.

  • Megbocsát, nagyon szomjas vagyok, erőm elhágy, kaphatnék egy csupor vizet? – esedezett ismét a szomjas vándor.
  • Mondtam, hogy nincs, nem adok, tűnjön innen! – ripakodott fennhangon a nő.
  • Bocsánatot kérek, drága asszonyom, de nem beszélhetnék inkább a Györggyel?

Módos József